Ott állt a kirakatbábú. Nő volt, műanyagból készült. Fehér műanyagból. Mosolygott és ki volt sminkelve, mint egy igazi nő. Az ajtó előtt állt, a divatárubolt ajtaja előtt, ahova tették. Szép ruha volt rajta, lenge és vajszínű. Fújta a szél az öltözékét, mert nagy szél volt azon a reggelen… A bábú csak mosolygott. Nem is tudott mást, hiszen a lét mosolyt rajzolt műanyag szája köré és festéket az arcára. Csak néztem és kérdeztem magamtól: mivel vagyok különb, mint ő? Hiszen én is mosolygok, és a szél engem is tépáz. Egyikünk sem választhatta meg miből öntik testét, de rendületlen némasággal tűrjük a lét sorsverését. Aztán láttam, hogy a hölgynek csak egy karja van, mert a másikat kitépték, vagy a dobálásban letört a testéről… Néztem és szántam őt, pedig nem kérte, és bizonyára nem is volt szenvedése. De tehetetlen rabságában megláttam magam. Alig volt különbség közöttünk. Esetleg csak pár év, amivel talán túlélem majd őt, és hogy nekem két karom van nem egy. És hogy van egy csöpp akaratom, és tengernyi érzésem. De a mostoha színpad hiábavaló, tehetetlen szereplője vagyok én is, mint ő. És ahogy közelebb hajoltam hozzá, úgy hallottam, mintha sírna a műanyaghölgy, de lehet, hogy csak az én szívem zokogott.
(Rajnai Lencsés Zsolt)
