az utcán sétálva szivemből mosolygok mert rád gondolok:)

rádnéztem és úgy éreztem h elvesztettem mindent.

egyszerre több hónapnyi évnyi érzés zúdult a nyakamba.ami csak gyülemlett hosszú időn keresztül és most nem tudtam ezzel a nagy zűrrel mit kezdeni.elengedtelek.lelkem akaratlanul is zokogott...mosoly az arcomon de lelkemben gondlataimban káosz vvolt...

újra a kis saját világomat akartam.újra az emberektől mentes burkomat...talán önző voltam de úgy éreztem h senkiresincsszükségem...

most pedig itt ülök. ábrándos bamba tekintettel. jelenemben élek és a jövőmre gondolok...végre boldog vagyok...de azért aggasztanak dolgok.gondolatok.emberek.

nem tudom miért van ez...az agyam sosem alszik.folyamatosan járkálok benne számomra fontos  vagy jelentéktelen gondolatokkal...mindig a gondolatok mezein kötök ki...raktározom a véleményemet a körülöttem kialakult világról.emberekről.érzésekről.vágyakról.mesékről.álmokról.nevetésről.és egy régi várban hagyott emléktöredékről.mely lehet h gyermeki de ha lecsukom szemem a képek szivemben élnek:) |2009.szeptember 30.-ma:)|

"Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év..."

“Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba….”
(Márai Sándor: Füves könyv – A köznapiról és a látomásról)